Nagyon szerencsés voltam az életben

Megosztás e-mailben
Letöltés
Nyomtatás

Hogyan tudta meg, hogy beteg?

Nagyon gyakran megfáztam. A családorvosom egyre jobban aggódott, és úgy döntött, hogy vérvizsgálatot végez, amely feltárta, hogy a fehérvérsejtszámom igen magas.

Abban a pillanatban megváltozott az élete...

Valóban, új fejezet kezdődött. Ha jól meggondolom, úgy érzem, több szempontból is nagyon szerencsés voltam.
Furcsa ezt hallani valakitől, aki az elmúlt 10 évben krónikus leukémiában szenvedett...
Megvoltak a maga áldásai. Mindig nagyon szerencsés voltam. Most, akárcsak akkor, gondoskodnak rólam - eddig is az őrangyalom vigyázott rám. És ami nagyon fontos: szerencsés voltam, hogy a legkiválóbb orvosokkal találkoztam. A betegségem kezdete óta egy csodálatos orvos gondoskodott rólam. Ezen kívül alkalmas voltam egy új kezelésre, amely eddig sikeresnek bizonyult. Emellett a férjem is mindvégig mellettem volt. De még így sem hittem volna egy évtizeddel korábban, hogy ma ezt fogom mondani. Amikor megtudtam, hogy beteg vagyok, azt hittem, vége az életemnek. Számomra ez halálos ítéletnek tűnt. Egyszer még a saját temetésemet is megálmodtam. Azt hittem, hamarosan meghalok. Nem csak rettegtem, hanem szégyelltem is a diagnózisomat.

Amikor megtudta, hogy leukámiában szenved, azt hitte, halálra van ítélve. Most is így gondolja?

Nem, egyáltalán nem. Már olyan régóta élek leukémiával. Nem biztos, hogy jól fejezem ki magam, de ez már normálissá vált számomra. A mindennapi életem részévé vált, és néha már nem is gondolok rá. Soha nem hittem volna, hogy ilyen jól fogom érezni magam. Még a kezelés sem volt nehezen tolerálható. A kemoterápiát röviddel a diagnózis megállapítása után kezdtem meg: öt ciklus, havonta öt nap. Elmentem a kórházba, megkaptam az intravénás infúziót, aztán hazamentem. Az első napokban nagyon fáradt voltam. De a hajam nem hullott ki, és nem hánytam a kemoterápia ideje alatt.

Mi ijesztette meg jobban: a kezelés vagy a betegség?

A betegség... mert a kezelésnek nem voltak mellékhatásai. És az őrangyalom megint velem volt, amikor kiderült, hogy visszaestem, úgyszólván pont időben. Itt, a városunkban, Ciechanowban lehetőség nyílt egy új terápia bevezetésére. Amikor megérkeztem a kórházba az első infúzióra, úgy éreztem magam, mint egy királynő. Minden orvos ott volt, hogy megnézzen. A kezelést kicsit nehezebb volt elviselni, de az értékek normális szintre tértek vissza hat ciklus után. Készen álltam arra, hogy folytassam az életem. Több éven keresztül nem volt semmi gondom. Két évvel ezelőtt a vérvizsgálataim eredményei arra utaltak, hogy a betegség újra rosszabbodik. De újra szerencsém volt.

Vagyis...?

Ez alkalommal genetikai vizsgálatot is végeztek a vér- és csontvelővizsgálat mellett. Az orvosom elmondta, hogy TP53 mutációm van, amely rossz prognózissal jár. Végül azonban ez jó hírnek bizonyult. Kiderült, hogy egy másik kezelést kaphatok, amelyet kifejezetten arra a leukémia típusra fejlesztettek ki, amiben én szenvedek. Az orvosom megint gyorsan cselekedett. Egy új kezelésről hallott, amelyet Varsóban próbáltak ki, és elküldte az irataimat a Hematológiai Intézetnek. Azt remélte, hogy alkalmas leszek a kezelésre. Több vizsgálatra hívtak Varsóba, majd meg kellett várnom a végső döntést. Több hét után pozitív választ kaptam. Újra szerencsém volt, mert ahogy később megtudtam, én voltam az utolsó vagy az utolsó előtti beteg, aki megkaphatta a kezelést a programon belül.

Hogyan tekint most a betegségére?

Ez a kezelés reményt ad. Megértettem, hogy együtt tudok élni ezzel a betegséggel. Már tíz éve együtt élek vele, és remélem, még hátra van tíz, vagy még több. Most úgy gondolok rá, mint egy krónikus betegségre. Egyesek cukorbetegek, mások asztmával küzdenek, én krónikus leukémiában szenvedek. Azt akarom üzenni ezeknek a betegeknek, hogy ettől még nem dől össze a világ. Együtt lehet élni egy ilyen betegséggel is, mint az enyém. A betegségem már normálissá vált számomra. A mindennapi életem részévé vált, és néha már nem is gondolok rá.

PHHU/HEM/0917/0009