Válaszd az életet

Megosztás e-mailben
Letöltés
Nyomtatás

A feleségemmel közösen szép otthont teremtettünk. Jó néhány évbe telt. Végül is, fiatal pár voltunk, nem túl sok pénzzel. De amikor a gyermekek is jöttek, magukkal hozták energiájukat, a ház megtelt örömmel, növényekkel, a péntek esti sütögetés illatával a Shabbat vacsora előtt. Tudja, a feleségem még mindig szép, akárcsak azon a napon, amikor megismertem. Néha, amikor rámmosolyog, még mindig látom azt a fiatal lányt, akibe beleszerettem, és gyorsan keresek valami tennivalót a ház körül, hogy ne vegye észre, ahogy elvörösödök.

A ház első emeletén egy óvodát alakítottam ki neki. Igen, szeretett gyermekekkel foglalkozni, ezért építettem neki egy óvodát. A falak színesek, a plafonról logó játékok altatódalokat énekelnek. Az udvaron hinták, mesterséges gyep, homokozó van. És sok gyermek, nagyon sok gyermek jár az óvodába és veti bele magát feleségem ölelő karjaiba. Minden reggel arra ébredek, hogy a feleségem énekel, a gyermekek pedig nevetnek. Lemegyek, s titokban nézem őket. Olyan fiatalok, ragyogók. Mit tudnak ők a fájdalomról, a betegségekről? Azt kívánom, soha ne tudják meg, magamra gondolok, felmegyek, hogy igyak egy kávét, és bevegyek egy tablettát.

Minden reggel beveszek egy tablettát, ami életben tart. Ez tartja kordában a leukémiát, ez teszi lehetővé, hogy lássam felnőni a gyermekeimet, és halljam az általam nevelt papagájok beszélgetését. Elnézést, ha ez sokkoló volt. Idilli képet írtam le, és most tablettákról és leukémiáról beszélek, de ez is rólam szól. Ez a szörnyű betegség ott van a testem mélyén, és csak ez a tabletta képes megfékezni. Kivéve a hitet. Igen, a hit segít nekem.

Húsz évvel ezelőtt az apámat rákkal diagnosztizálták,és az apám, aki a világot jelentette számomra, megkért,hogy támogassam őt, vigyem el a kezelésekre, fogjam a kezét, hiszen a teste egyre gyengébb lett. Így tettem. Amikor utoljára lehunyta a szemét, magamba roskadtam, és zokogtam. De még mielőtt a könnyeim felszáradtak volna, mielőtt eggyászolhattam volna, a nővérem is meghalt rákban. Ön nem ismer engem, de erős, magas férfi vagyok – valamikor a honvédségnél szolgáltam! Nagy, igazi munkás kezem és mély hangom van. Lelkem mélyén földműves vagyok, és a természet a nagy szerelmem. De amikor ugyanaz a gyilkos, a rák mindkettőjüket elvitte, valami rothadni kezdett bennem. Mintha addig a földműves élet dallama és napfénye élt volna bennem, s ehelyett hirtelen a tél, a viharok törtek rám, amelyek soha nem érnek véget – ennek a szörnyű télnek soha nincs vége.
„Nem leszek rákos” – mondtam a feleségemnek egy reggel. „Ígéred?” – kérdezte. „Megszegtem-e valaha is az ígéretemet?” – válaszoltam, és megsimogattam az arcát. Nem válaszolt. 

2009-ben, egy rutin ellenőrzés után a családorvosom azzal hívott fel, hogy minél hamarabb látogassam meg. A kezeim reszkettek, ezért a feleségem vezetett. Amikor megérkeztünk, elhangzott a „leukémia” szó. A feleségem nem nézett rám. Mindketten tudtuk, hogy megszegtem az ígéretemet. „Limfocitás leukémia” – tette hozzá. „Nem a megszokott fajtája, hanem az egyik ritka forma – p17-es mutáció.” Abban a pillanatban a halál angyalát láttam az orvos vállán ülni, amint cigarettázik, engem néz, és mosolyog. „Elkaptalak, ugye?” – kérdezte. A szemébe néztem, válaszolni akartam – hogy én nem vagyok az apám és a nővérem, én felveszem a harcot vele, én legyőzöm, de nem bírtam megtenni.

A feleségem zokogására figyeltem fel, és abban a pillanatban hirtelen, egy pillanat alatt, én is összeroppantam, és sírni kezdtem. A jövő egyáltalán nem tűnt rózsásnak. A vérsejtszámom állandóan megkétszereződött, mindenem fájt, a kemo pedig kimerített. Hirtelen semmire nem voltam képes otthon, nem tudtam dolgozni, egyszerűen csak feküdtem a kanapén, és néztem, ahogy mindenki éli az életét, kivéve engem, én nem tehettem semmit. A rendszeres ellenőrzések egyike során megkérdeztem az orvost: „Van bármi, amit kipróbálhatunk? Valamilyen gyógyszer?” „Csak Isten segíthet Önön” – válaszolta. Ez újabb sokk volt, bele a szívem közepébe, mintha nem lett volna már amúgyis megtörve eléggé.

Elkezdtem gondolkozni a mennyországon, azon, hogy vajon bejutok-e vagy sem. Tudja, nem aggódtam nagyon; még abban az esetben is, ha nem jutok be a mennyországba (bár meg kell jegyeznem, viszonylag rendes ember vagyok), a pokol nem lenne új számomra. Isten nem kímélt meg engem az élet bajaitól. Egy Izraelben szervezett konferenciáról értesültem, amelyen egy híres houstoni leukémia szakértő is részt vett. A legjobb orvosok konzultáltak vele, meséltek neki rólam, a betegségről, a mutációról. Ő beszélt nekik arról a gyógyszerről, amely megmentette az életemet. A gyógyszer hatása, amely már néhány nap után jelentkezett, megdöbbentette az orvosokat. Életben tartott, és megállította a betegséget.
Időbe került, amíg megszereztem a gyógyszert, és a pénzt, rengeteg pénzt. Sok száz leukémiás beteg életét menthetné meg.

Az apám, áldott legyen emléke, túlélte a Bergen Belsen koncentrációs tábort. Néhány nappal halála előtt azt mondta, „Pini’le, semmi nem lehetetlen.” Ami engem illet, mindeddig semmi nem tűnik lehetetlennek. Interjút adtam minden sajtóorgánumnak, tüntetéseket szerveztem, sok pénzt fizettem, és minden kapcsolatomat igénybe vettem. Amíg egy szép napon postán megérkezett a gyógyszer. Azóta nem hagytam abba a kezelést – ettől függ az életem. De mi lesz a többi beteggel? Ők nem kapják meg? Mi történik azokkal, akiknek nincs pénzük és családjuk, aki támogatja őket? Ők halálra vannak ítélve?

Ennek a kezelésnek köszönhetően én, akinek az orvos hat hetet adott, életben vagyok. Mennyire lehet nehéz hozzáadni az egészségügyi szolgáltatásokhoz egy életmentő gyógyszert, amely hosszú, minőségi életet biztosít? Ez a gyógyszer megmentette az életemet, és sok betegét megmenthetné. Néhányan már megkaphatják, és szeretném, ha még több beteg részesülhetne abban az értékes lehetőségben, hogy hosszú életet élhessen. Ígéretet tettem a feleségemnek, és végül is sikerült megtartanom az ígéretemet, a gyógyszernek és a hitemnek köszönhetően. Már nem sírok. Sokkal gyakrabban mosolygok. De a harc folytatódik. Más betegekért küzdök, hogy nekik is legyen esélyük élni. Ezért könyörgök! Az a nap, amikor valaki nem engedheti meg magának a gyógyszert, az a nap, amikor megtudom, hogy már nem él, az a nap lesz, amikor újra az apámra, a nővéremre, a világ ürességére, a fájdalomra fogok gondolni. A fájdalom áttör majd minden falon, és legyőzi a testem összes sejtjét. Amely már így is fáradt.

PHHU/HEM/0917/0009