Major depresszió

Megosztás e-mailben
Letöltés
Nyomtatás

Megszüntetni a depresszióval kapcsolatos előítéleteket

EN_MDD_Big_Bowl

A major depresszió (major depressive disorder, MDD) depressziós epizódokkal (depressziós hangulat és/vagy érdeklődés vagy örömkészség elvesztése szinte minden korábban végzett tevékenység iránt) együtt járó hangulatzavar.4,5 A tüneteknek legalább két hete kell fennállniuk, de általában ennél több ideig, hónapokig vagy akár évekig tartanak.6

Európában több mint 40 millió személy küzd major depresszióval.1,2 Ez nagyjából Spanyolország lakosságának felel meg. Az MDD a munkaképesség-csökkenés vezető oka világszerte.7

Töltse le az infografikát, és tudjon meg többet a depresszióról. A mentális betegségekkel kapcsolatos ismereteink bővítésével mindannyian hozzájárulhatunk a depresszió által okozott terhek csökkentéséhez.

Infografika letöltése

EN_MDD_People_Icon

Minden negyedik embert érint valamilyen mentális egészségügyi probléma (pl. depresszió) élete során.3

Nagy valószínűséggel Ön is ismer ilyen betegségben szenvedő személyeket, illetve az is előfordulhat, hogy Ön már küzdött depresszióval. Ennek ellenére nehéz megérteni azt a hatást, amit a mentális betegségek gyakorolnak az emberek életére.

A "Megszüntetni a depresszióval kapcsolatos előítéleteket" kampány célja azoknak a kihívásoknak a tudatosítása, amelyekkel a depresszió különböző típusaival, így például major depresszióval küzdő betegek szembesülnek. A kampányt a Janssen kezdeményezte a Mentális Betegségek Tanácsadó Hálózatainak Világszövetsége - Európa (GAMIAN-Europe) támogatásával.

A Janssen gazdag tudományos örökséggel rendelkezik a mentális betegségek által okozott teher, munkaképesség-csökkenés és szociális problémák enyhítése és a betegek életének gyökeres megváltoztatása tekintetében. 

A gondozók, egészségügyi szakemberek, illetve a depresszióval vagy major depresszióval küzdő betegek - mi mindannyian azt szeretnénk, hogy jobb ellátást biztosítsunk magunk és szeretteink számára.

A mentális betegségekkel kapcsolatos ismereteink bővítésével mindannyian hozzájárulhatunk a depresszió által okozott terhek csökkentéséhez.

A kintsugi művészete

EN-MDD-kintsugi-1
EN-MDD-kintsugi-2
EN-MDD-kintsugi-3

A kintsugi a törött tárgyak aranyporral lefedett vagy azzal kevert lakkal történő javításának japán eredetű művészete.

A szó maga annyit tesz japánul, hogy „illesztés/ragasztás arannyal“, „aranykapocs“. Az alapgondolat az, hogy a törés a tárgy történetének részét képezi, amelyet egyáltalán nem szabad eltitkolni.

A "Megszüntetni a depresszióval kapcsolatos előítéleteket" kampány nyolc kintsugi műtárgyat mutat be, amelyeket major depresszióval élő betegek története ihletett meg. A törött kerámiatárgyak arannyal való javítása megszépíti a repedéseket, a tökéletlenségeket, és ugyanakkor a javítás folyamatának összetettségét, időigényességét is tükrözi. Ez nem csak egyedivé teszi a tárgyat, de azt is megmutatja, hogy a tárgynak saját élete, saját története is van. 

A kerámiaszobrok vizuális történetek, amelyek azt sugallják, hogy kellő gondoskodással, türelemmel a major depresszióban szenvedő betegek a gyógyulás útjára léphetnek.

A művészek

Billie Bond

Az érzéseket nehéz szavakkal leírni, és a depresszió olyan érzés, amely sok küzdelemmel jár. A tárgyak elkészítése, összetörése és javítása a depresszióéhoz hasonló utat jár be, és a művészetem szerves részét képezi.

Billie Bond díjnyertes szobrász, előadó. Elsősorban identitással kapcsolatos témákat dolgoz fel, és megszállottan foglalkoztatja az eltitkolt dolgok feltárásának és a törések javításának kettősége. 2009-ben Billie elkészítette nővére szobrát, amelyet a londoni Trafalgar téren üresen álló negyedik lábazaton állított ki az Anthony Gormley által kezdeményezett „One & Other“ („Egy+másért“) közösségi művészeti projekt keretében. Billie 2013-ban elnyerte a „Pure Arts Sculpture Prize“ díjat, és a nyertes művet a londoni Saatchi Gallériában mutatták be. 2016-ban kutatói ösztöndíjat is kapott a leeds-i Henry Moore Intézetben. Műveinek létrehozása mellett Billie csoportos és egyéni képzések keretében osztja meg tudását, tapasztalatait.

Johanna Okon-Watkins

Művészként és kerámia restaurátorként a kintsugi művészetét használom annak kifejezésére, hogyan férnek meg egymás mellett a gyógyulás során átélt pozitív élmények és a depresszióval való folyamatos küzdelem.

Johanna konceptuális képzőművész, tehetséges kerámia restaurátor. Lengyelországban született, Németországban nőtt fel, ahonnan a húszas éveiben az Egyesült Királyságba költözött. Műveivel párbeszédet szeretne kezdeményezni a munkája középpontjában álló probléma, annak érintettjei és a szemlélő között. A kutatás Johanna munkájának szerves részét képezi. Információkkal szolgál az általa használt anyagokról és folyamatokról, illetve olyan vizuális megjelenítéshez vezet, amely a téma lényegét ragadja meg, és azokra a problémákra reflektál, amelyeket megtestesít. Johanna munkája sokszor szobrok formájában ölt testet, amelyek változatos anyagokból, többek között textilből, agyagból, papírból készülnek.

Legyőzni a depressziót: kampány kidolgozása Billie Bond kintsugi művésszel

TÁMOGATÁS

GAMIAN-Europe

www.gamian.eu A Mentális Betegségek Tanácsadó Hálózatainak Világszövetsége - Európa (GAMIAN-Europe) egész Európát felölelő szervezet, amely a betegek igényei köré szerveződik, és a mentális betegségben szenvedők érdekeit és jogait képviseli. Amennyiben saját maga vagy ismerőse mentális betegségével kapcsolatosan további információra van szüksége,ezt a GAMIAN-Europe honlapján találja meg. Sürgősség esetén azonnal hívja a sürgősségi segélyszolgálatot vagy a helyi mentális egészségi problémákkal foglalkozó segélyvonalat.

A segélyvonal eléréséhez kattintson ide ->

A betegek története

Nyolc inspiráló ember

A bemutatott történeteket major depresszióval (MDD) küzdő emberek ihlették. Mindegyik történetből egy műalkotás született, amely önálló életre kelt. Mindegyik azt sugallja, hogy kellő gondoskodással, türelemmel elősegíthető, elindítható a gyógyulás folyamata.

EN-MDD-Art-1

Tatyana, 47

„Az első tünetek mintegy 16 évvel ezelőtt jelentek meg. Nehéz időszak volt ez számomra. Elvesztettem két testvéremet és édesanyámat, a vállalkozásomat és az otthonomat. Azokban a napokban nem voltam valami jó ember. Mindenre dühvel reagáltam. Állandóan sírtam, ingerlékeny voltam. Nem tudtam mit kezdeni a dühömmel. Kimerítő volt, de nem tudtam, hogy ez depresszió. Csak évekkel később tudtam meg, hogy így néz ki a major depresszió. Számomra a depresszió egy szörnyeteg. Egy éjfekete polip, amelynek csápjai hihetetlen pontossággal csapnak le a fájdalmas pontokra. A tenni akarás leghalványabb jelére is felkapja a fejét, és azonnal porrá zúzza a csápjaival. Könyörtelen ellenség. Nagycsaládban nőttem fel, ahol nem tudtam nyíltan kifejezni az érzéseimet. Még most is, sok évvel később nehezen találom a szavakat, amikor az érzéseimről próbálok beszélni szakemberekkel, terapeutákkal. A major depresszió a másokkal való kapcsolatomat is befolyásolta. Őszintén, öt hosszú éven keresztül mindenkit gyanúsnak találtam. Magamba zárkóztam, kerültem a közeli kapcsolatokat. Eldobtam a régi SIM-kártyámat, nem akartam senkivel beszélni.

A gyermekeim próbáltak segíteni, főként a fiam. Amikor a lányom Dél-Koreába ment dolgozni, úgy döntöttek, nekem is jól jönne a környezetváltozás. Fizették az utamat és a kezelést. A nyelvi akadályok miatt az orvos nem megfelelő kezelést írt fel, ami tovább rontott az állapotomon. Vallásos, hívő ember vagyok. A hitem elkísért az utamon. Amikor ezt a rettenetes ürességet érzem, amikor teljesen elhagyott az életkedv, az imádság segített. Anyaként mindig azt kívántam, hogy ne legyek teher két gyönyörű gyermekem számára. És szerettem volna saját otthont. Amióta 16 éve elvesztettem az otthonomat, ide-oda vándoroltam, albérletekben éltem. Tudom, hogy rengeteg rendezetlen problémával élek együtt. Igyekszem rendezni őket, de ez nehéz munka. Azoknak üzenem, akik szintén major depresszióban szenvednek: legyenek hálásak, amikor a család és a barátok megpróbálnak segíteni, mert az ő melegségük, gondoskodásuk, támogatásuk nélkül nehéz felépülni.“

Clara, 23

„14 éves koromban írtam meg első búcsúlevelemet. Nem kíséreltem meg öngyilkosságot, de nem tudtam, hogy amit tettem, nem tekinthető megszokottnak. Csak azt tudtam, hogy mindig egyedül érzem magam, és ez szinte fizikai fájdalomként jelentkezett a mellkasomban. Néha azt képzeltem, hogy szivárog a vér a szívemből. Ugyanakkor jó jegyeim voltak, ezért senki nem gondolt semmi rosszra – sem a tanáraim, sem a szüleim. A dolgok akkor fordultak rosszabbra, amikor egyetemre mentem, de ügyesen lepleztem. Legalábbis ezt gondoltam. Elkezdtem inni. Amikor nem voltam otthon vagy nem tanultam, úgy éreztem, egyszerűen muszáj innom. Egy hang állandóan azt mondta, hogy haszontalan, szörnyű ember vagyok, egy selejt. Hogy soha senki nem tudna szeretni, és senkinek nem is kellene szeretnie. Egy nap az egyik barátom azt mondta, hogy már egyáltalán nem mosolygok. Emlékszem, hogy meglepődtem, és próbáltam megállapítani, hogy igaz-e, amit mond. Apróság volt, de segített megérteni, hogy milyen rossz a helyzet. Olyan érzés volt, mintha alvajáró lennék, aki hirtelen felébred. Arra is ráébresztett, hogy régebben más voltam. Ekkor mentem el a tanácsadóhoz. Pszichológushoz küldött, aki néhány alkalom után depresszióval diagnosztizált. Több volt, mint depresszió. Végül kimaradtam egy évet az egyetemről. Hosszú ideig egész nap az ágyban maradtam. Úgy éreztem, kudarcot vallottam, és már nincs esélyem arra, hogy normális legyek.

EN-MDD-Art-2

Egy idő után, amikor édesanyám hazaért a munkából, a konyhában ültem, és néztem, ahogyan főz. Később elkezdtem felvágni a zöldségeket. Most én főzök, ő pedig mesél. Szokásunkká vált. A főzés nagyon egyszerű, kreatív tevékenység – szeretem a zöldségek, a friss fűszernövények, az ételek illatát, és az is jó érzés, hogy másokért tehetek valamit. A depresszió gondolatának elfogadása segített megérteni, hogy ez a szomorúság nem én vagyok. Lehet, hogy mindig velem van, de tudom, hogy ha hagyom az embereket, hogy segítsenek, sokkal több jó napom lesz.“

EN-MDD-Art-3

„Soha nem fogsz rájönni, hogy depresszióban szenvedek. A depressziónak „nincs arca“. Néha, amikor a lehető legkevésbé depressziósnak nézek ki, akkor szenvedek a legjobban. Sikeresen megjátszom a „normális“ életet, megpróbálok beilleszkedni. Hamis nevetések, mosolyok mögé rejtőzöm. Miért rejtem el? Gondolom, a büszkeség miatt. A férfiak nem lehetnek depressziósok. Ha vállalom, hogy depressziós vagyok, azt jelenti, hogy nem vagyok jó férj vagy jó apa, elvégre képesnek kell lennem mindenre, nem igaz? Ezt gondolom. A zene az életem. Ez vagyok én. Valószínűleg ezért foglalkozom zeneoktatással. Tíz éves koromban a nagyszüleimtől egy fafurulyát kaptam, és most is furulyázok, amikor depressziós vagyok. Az egymást követő hangok improvizációja megnyugtat, megvigasztal. Nem tudom szavakba önteni azt, amit érzek, amikor depressziós hangulatban vagyok. Teljesen átjár, eláraszt. A gondolatok, az emlékek az agyam legsötétebb zugából törnek fel. Minden erőmmel küzdenem kell, hogy ne süllyedjek el a sötétségben. Amikor ez történik, elviselhetetlenné válok. Teljesen elvesztem az irányítást az érzéseim felett. Izgatottá, ingerlékennyé válok - a feleségem és a gyermekeim nem értik irracionális, erőszakos kitöréseimet. Még a legjelentéktelenebb apróság is kiakaszt. Kimerítő. Máskor ezt a dühös, depressziós hangulatot dac váltja fel... Ezek az energiakitörések arra jók, hogy eltereljék a figyelmemet. Körbejárni az osztályteremben, s lelkesedést színlelni, ha valaki elkapja a megfelelő hangot. Abban reménykedni, hogy sikerül visszalépni a szakadék széléről. A depresszió egyik legfrusztrálóbb tulajdonsága az, hogy teljesen kiszámíthatatlan. Kegyetlen, engesztelhetetlen. Soha nem segített, ha beszéltem róla. És soha nem fog eltűnni, de a megfelelő kezeléssel megszelídíthető. 15 év major depresszió után végre elégedettebb vagyok magammal és a munkámmal. Hosszú, nehéz út volt, de megérte az erőfeszítést. Életben maradtam. És most is életben vagyok.“

Jakob, 28

„Tudtam, hogy amikor az emberek rám néznek, azt hiszik, minden álmom teljesült. Fiatal voltam, és a sportból éltem. Tudtam, szerencsés vagyok, de ettől még inkább kudarcnak éreztem magam. Úgy éreztem, nincs jogom boldogtalannak, lehangoltnak, depressziósnak lenni. Mindenem megvolt, amit akartam, mégsem éreztem semmit. Csak ürességet. Mintha örökre kihunyt volna a fény. Nem tudtam semmit mondani a fiúknak a csapatból. Túlságosan aggasztott az, hogy mit gondolnak rólam. Nem akartam őket is lehangolni. Kezdtem elmaradni az edzésekről. Nem voltam képes szembenézni a problémával. A testemet nagyon nehéznek éreztem – nem tudtam felkelni az ágyból, néha akár napokig. Mi értelme lett volna? Végül eljött a nap, amikor már a meccsre sem mentem el. A szobámban maradtam, izzadtam és reszkettem. Most is emlékszem, hogy mennyire hangosan kalapált a szívem, mint egy ütvefúró, és azon gondolkoztam, hogy vajon ilyen érzés, amikor meghalok. Az ijesztő az, hogy már nem érdekelt, sőt, reméltem, hogy bekövetkezik. Azt gondoltam, akkor legalább mindenki megbocsátja, hogy nem voltam elég jó. A nagybátyám talált rám, egyedül a szobában, és soha nem felejtem el azt a pillanatot. Egyszerűen csak átölelt. Sírni kezdtem. És akkor jöttem rá, hogy az emberek tulajdonképpen segíteni akarnak, számíthatok rájuk. De beszélni kell velük. Segítséget kell kérni.

EN-MDD-Art-4

Hullámzó a hangulatom, hol fent, hol lent vagyok, de tudom, hogy rendben leszek. Megpróbálok rutinokat kialakítani, és gondoskodni magamról. Már nem szégyellem, hogy segítségre van szükségem ahhoz, hogy megtaláljam az egyensúlyomat – függetlenül attól, hogy gyógyszerről van szó, vagy meg kell beszélnem a dolgokat. És újra sportolok. A testmozgásnak jó hatása van – az elmém elcsendesedik, és a testem végzi a dolgát. Mostanában csapatsportokban veszek részt, mert szeretek az emberekkel lenni, együtt, csapatként játszani.“

EN-MDD-Art-5

Lisa, 35

„Kétségbeesett, magányos, értéktelen, alsóbbrendű. Így érzem magam, amikor a legmélyebb ponton vagyok. Akkor éreztem úgy, hogy nem bírom tovább, amikor elkezdtem dolgozni a munkahelyemen. Úgy éreztem, teljes kudarc vagyok, állandóan kritizálom magam. Fárasztó volt, és mindig szomorú voltam. Sokat sírtam. Ekkor mentem el a családorvosomhoz. Először úgy tűnt, nem vesz komolyan. Azt mondta, csak kis pihenésre van szükségem, de ez nem volt elég. Később pszichológushoz, majd pszichiáterhez küldött, aki kezelést írt fel. Összesen körülbelül két évet kellett várnom a diagnózisig. 18 hónap után meg akartam szakítani a kezelést. És így is tettem, de nem tudtam, hogy ez milyen káros hatással lesz rám. Eljutottam arra a pontra, hogy öngyilkosságot fontolgattam. Nem volt konkrét tervem, de meggyőződésem volt, hogy jobb lenne, ha eltűnnék, mert úgy éreztem, az életemnek semmi értelme. Az egyetlen ok, amiért nem lettem öngyilkos, az apám volt, aki éppen nyaralt. Nem akartam elrontani a nyaralását. Tudtam, hogy újra el kell mennem a pszichiáterhez. Újra megkezdte a kezelést, és szerencsére, minden visszatért a normális kerékvágásba. A gyógyszereimet ebben az ovális dobozban tartom. Arany virágokkal díszítették. Szépnek a legkevésbé sem mondható. De gyermekkoromban szerettem vele játszani, és kedves emlékeket ébreszt bennem. Továbbra is voltak rossz napjaim, de már boldogultam velük. Sok időt töltöttem a kertészeti központban. Szeretem a természetet, és szeretem, ha van időm elgondolkozni az életemen. A virágok különösen megnyugtató hatással vannak rám, és arra emlékeztetnek, hogy minden rendben lesz.

Ma már boldogabb vagyok. Igyekszem mindenben gondoskodni magamról, dolgozom, és próbálom úgy élni az életemet, ahogy akarom - erre van szükségem ahhoz, hogy folytassam. A depresszió nehéz, negatív hatású, boldogtalanná tesz, de büszkén mondhatom, hogy segítséget és támogatást kaptam ebben a helyzetben.“

Markus, 54

„8-9 év is eltelt már az utolsó epizódom óta. Azt hiszem, elmondhatom, hogy felépültem, bár időnként nem így érzem. Az első problémáim serdülőkoromban jelentkeztek. A családom problémás időszakon ment keresztül, és ahelyett, hogy beszéltem volna a problémáimról, másokon éltem ki a frusztrációimat. Egyedül az ágyamban lévő puha játékkutya érdekelt. Milonak neveztem, és neki mindent elmondtam. Ő volt a támaszom. Rettenetes viselkedésem ellenére, valahogy bejutottam a főiskolára. Ekkor kezdtek a dolgok igazán rosszra fordulni. Ahhoz, hogy ne boruljak ki, önként bezárkóztam. Reménytelennek éreztem magam. Mintha semmire sem lettem volna jó. A depresszió kínszenvedés volt. Szinte állandóan mindentől rettegtem, féltem, és úgy tűnt, a kezelésnek nincs hatása. Egyedül egy veremben, és teljesen összetört szívvel. Több hét telt el így, és őszintén, egy idő után úgy éreztem, nincs remény. Nem volt sok közeli barátom, de néhányan nagyon segítőkészek, támogatók voltak. Már amennyire támogatók lehettek abban az állapotban, amiben voltam. Elkísértek a pszichiáterhez, aki végül major depresszióval diagnosztizált. Bizonyos értelemben, ez megkönnyebbülés volt. Végre nevet adtunk állandó társamnak. Valami, amibe bele tudtam kapaszkodni, és megpróbálhattam megérteni. A depresszióm már nem határoz meg engem, de még mindig jelentős szerepet játszik az életemben. Ismerem a depresszió közeledésére utaló jeleket, és amikor rámtör, olyanok vesznek körül, akik szeretnek és gondoskodnak rólam. Szó szerint megmentették az életemet, és nem tudom, hogy hol lennék nélkülük. Sok időbe telt, amíg eljutottam ide, de ami fontos, most itt vagyok.

EN-MDD-Art-6

Milo is velem van. Figyelmesen meghallgat, bár néha furcsán néz rám. Együtt tudok élni ezzel.“

EN-MDD-Art-7

Razvana, 54

„Több évtizede szenvedek depresszióban. Háromszor volt idegösszeomlásom, és minden alkalommal kórházba kerültem. Három pszichiáternél, öt pszichológusnál és számtalan tanácsadónál jártam. Nem mondanád, ugye? Nem mondanád a tekintetem vagy a hangom alapján. Azt gondolod: „De hiszen mosolyog!“ Igen, mosolygok. Érted mosolygok. Azért mosolygok, hogy ne érezd rosszul magad. Nem akarom, hogy úgy érezd, tehetsz valamit azért, hogy „jobban érezzem magam“. Nem tehetsz semmit. Szinte minden elérhető kezelést kipróbáltam, 10 alkalommal még elektrokonvulzív kezelést is kaptam, de az is hatástalan volt. A húszas éveimben jártam, amikor végre összekapcsoltam a rettegéssel teli életem és a „depresszió“ kifejezést. A puszta lét is teljesen elviselhetetlen volt, és csak azt szerettem volna, ha elalszom, és soha többé nem ébredek fel. Depressziósan is lehet élni. Vannak napok, amikor felkelek, sminkelek, mosolygok, elmegyek otthonról, kávézom. Mindig kávét iszom. És vannak napok, amikor a fürdő padlóján sírok, kétségbeesetten azt kívánva, hogy vége legyen a fájdalomnak. Néha órákig tudok beszélgetni a barátaimmal, segítek nekik, bármiről beszélgetek velük gond nélkül. Máskor hetekig, hónapokig nem válaszolok az üzenetekre, és elzárkózok az emberektől, mielőtt ők zárkóznának el tőlem. Vannak napok, amikor úgy érzem, megfulladok. De ha valaki annyi ideig szenvedett depresszióban, és annyi orvosnál járt, mint én, és minden kezelést kipróbált, megismeri a tüneteket, a kiváltó tényezőket, és sikerül megőriznie az irányítást.“

Corinna, 42

„Életem több mint kétharmadában depresszióval küzdöttem. Gondolj bele. Életem nagy részét azzal töltöttem, hogy megküzdjek a démonjaimmal, és meggyőzzem magam, hogy maradjak, és folytassam a küzdelmet. Nem nézel ki úgy, mint aki az öngyilkosság gondolatát fontolgatja magában. Ezt egy iskolapszichológus mondta, amikor elmeséltem neki, hogy öngyilkossági gondolataim vannak. Emlékszem, hogy 14 éves énem mennyire zavarba jött, és kínosan érezte magát. Hogyan kellett volna kinéznem? Törékenynek, egy marék tablettával az egyik kezemben és egy búcsúlevéllel a másikban? Csak 25 éves koromban diagnosztizáltak. A fiam megszületése után a poszt partum depresszió és a megszokott depresszió egyesült erővel tört rám, és majdnem megőrültem. Mindig arról álmodtam, hogy gyermekeit nevelő háziasszony leszek, és mégis napról napra egyre rosszabbul éreztem magam. Lefogytam, és súlyos inszomniában szenvedtem. Minden energiámra szükségem volt, hogy a babámról gondoskodjak, még akkor is, ha szülői feladataimon kívül semmivel nem foglalkoztam. És mégis, a fiam volt az, aki megmentette az életemet. Érte kelek fel minden nap. Inkább annak legyen tanúja, hogy a démonjaimmal küzdök, mintsem azt higgye, hogy a fájdalmamnak akár csak egy kis töredékét is ő okozza. Másfél éve úgy döntöttem, hogy nem szedek több antidepresszánst. Éreztem, amint lassan visszakerülök oda, ahol voltam. Voltak napok, amikor úgy éreztem, a fiamnak és a családomnak jobb lenne, ha én nem léteznék. Ezért újrakezdtem a terápiát, és miután megbeszéltük, beleegyeztem, hogy újra szedjem a gyógyszereket. Egy részem úgy érzi, kudarcot vallottam. De tudom, hogy ez nem igaz. Azt teszem, ami a legjobb számomra és családom számára. De a legjobb az, hogy rég nem éreztem magam ennyire jól. Szeretném folytatni a terápiát, amíg végül nem kell gyógyszert szednem. De addig is, teszem, amit tennem kell. Terápiára járok, sétáltatom a kutyát, sütök-főzök, nagyszerű barátaimmal és családommal foglalkozom, és tudom, hogy rendben leszek.“

EN-MDD-Art-8
  • Irodalom

    1. WHO. 3 out of 4 people suffering from major depression do not receive adequate treatment. Elérhető: http://www.euro.who.int/en/media-centre/sections/press-releases/2017/3-out-of-4-people-suffering-from-major-depression-do-not-receive-adequate-treatment. Hozzáférés: 2019. augusztus
    2. WHO. Depression and Other Common Mental Health Disorders: Global Health Estimates, 2017. Elérhető: http://www.who.int/mental_health/management/depression/prevalence_global_health_estimates/en/ Hozzáférés: 2019. augusztus).
    3. WHO. World Health Report. Elérhető: http://www.who.int/whr/2001/media_centre/press_release/en/. Hozzáférés: 2019. augusztus
    4. WHO. International Statistical Classification of Diseases and Related Health Problems 10th Revision. Elérhető: http://apps.who.int/classifications/icd10/browse/2010/en. Hozzáférés: 2019. augusztus
    5. American Psychological Association. Diagnostics and statistical manual of mental disorders. 5th ed. 2013.
    6. WHO. Preventing depression in the WHO European Region. Elérhető: http://www.euro.who.int/__data/assets/pdf_file/0003/325947/New-Preventing-depression.pdf. Hozzáférés: 2019. augusztus
    7. WHO. Depression. Elérhető: https://www.who.int/news-room/fact-sheets/detail/depression. Hozzáférés: 2019. augusztus
További történetek