A statisztika hatalma

Megosztás e-mailben
Letöltés
Nyomtatás

Munkahelyem kötelezővé tette az évenkénti menedzserszűrést egy magánklinikán: olykor felesleges macerának tűnt, viszont utóbb beigazolódott ennek létjogosultsága. Betegutam egy 2004-ben gyanússá vált anyajeggyel kezdődött, amelyről eltávolítása után kiderült, hogy rosszindulatú melanoma, amit szerencsére még időben felfedeztek, s kimetszettek. Ezt követően folyamatosan jártam bőrgyógyász konzíliumra: rendszeresen úszom, s összeszedtem egy lábgombát, amire az egyik kontroll során gyógyszert írt fel a bőrgyógyász, s kért egy májfunkciós laborvizsgálatot – ha pedig már elmentem, néztek egy PSA értéket is. Legutóbb 5 hónappal ezt megelőzően volt PSA kontrollom, s bár akkor már a hazai határértéken állt, 4-es értéket mutatott a teszt, de azt mondta az orvos, nincs miért aggódni, egy év múlva újra megnézzük. E soron kívüli laborvizsgálaton viszont már 7,5 volt a PSA ér - téke, tehát ugrásszerű volt az emelkedés. Azóta is áldom a bőrgyógyász lelkiismeretességét, mert e nélkül csak 7 hónappal később lett volna az újabb PSA teszt. Rögtön biopszia következett, ami jelezte: hiába nem volt semmilyen panaszom, a prosztatámban rosszindulatú tumor van.

Azonnal keresni kezdtem a megoldást: alapvetően az operáció és a sugárkezelés között kellett döntenem. Pécsen, Budapesten, Szegeden is jártam orvosnál, kértem konzultációt urológus sebész professzortól éppúgy, mint vezető sugárterápiás szakembertől. Tudtam, hogy gyorsan kell dönteni, viszont azt is tudtam, hogy jól kell dönteni, ezért nem akartam kapkodni: adtam két hónapot magamnak, hogy utánajárjak minden részletnek.

Jól tudok angolul, s fő szakmám mellett a matematikai statisztikához is értek, elolvastam mindent, amit a hazai és a külföldi szakirodalomban találtam. Inspirációt jelentett, hogy találtam egy 1996-os 40 41 nagyon, amennyire beleláttam a folyamatba, minden páciensnél érezhető volt a gondosság. Két hó- nap leforgása alatt kaptam meg a teljes előirányzott sugárdózist: se rövid, se hosszú távon – hiszen ennek már 7 éve – a világon semmilyen mellékhatás nem jelentkezett! A kezelések után a PSA szintem 0,5 és 1,5 között hullámzott, majd 2008 nyarán beállt 1,0 értékre és évekig nem mozdult. Lehet, hogy csak kicsi eltérés, a hosszú mozdulatlan időszak után mégis nyugtalanított, amikor 2013 decemberében 1,17 lett a PSA értéke, fél évvel később 1,3, egy hónapra rá 1,4, majd nemsokára 2 fölé ment. Nem tudtam függetleníteni magam a statisztikáktól, s ilyen megközelítésben a 2-es érték az 1-hez képest 100 százalékos megugrást jelentett, ezért minél hamarabb utána akartam járni annak, hogy van-e miért aggódnom. Magánúton elvégeztettem egy kezdeti stádiumban lévő genetikai tesztet, ami egyszer negatív, egyszer pozitív eredményt adott, de jelezték is, hogy még nem teljesen megbízható. A PET CT semmilyen elváltozást nem mutatott sehol, ám mivel tudom, hogy minden képalkotó vizsgálatnak van korlátja, ennél is nagyobb bizonyosságot akartam. A sugárterápiás orvosom azt mondta, hogy az egyik németországi klinikán dolgoznak egy még be nem vezetett PET CT kontrasztanyaggal, ami 40 százalékkal érzékenyebb, mint a rutinszerűen alkalmazott módszer – csakhogy azt még a német állampolgároknak sem fizeti a társadalombiztosítójuk, ezért kizárólag magánfinanszírozásban érhető el. Az ember az élete során az egészségügyre költött pénz kilencven százalé- kát az élete utolsó tíz évben költi el – tudatosan készültem arra, hogy idősebb koromban ne múljon anyagiakon az ellátásom, így ki tudtam utazni a német klinikára és elvégeztettem a vizsgálatot. Ott sem találtak semmi gyanúsat. Egy hazai szakemberrel folytatott konzultáció nyugtatott meg, aki azzal érvelt: hét év eltelte után már egy kis mozgás a PSA szintben nem feltétlenül kóros. A tavaly szeptemberi 2,3-as érték idén februárban lement 2,0-ra, tehát nem folytatódott a növekvő tendencia. Meg azután nem is idegesítheti ezen magát folyamatosan az ember. Senkinek nem beszéltem a betegségről: egyedül a fiam tudja, a testvérem is csak azért, mert orvos, így kikértem az ő tanácsát is, és segített néhány helyen. A barátnőmet sem avattam be. cikket a nemzetközi Fortune magazinban, ahol a világ egyik legnagyobb számítástechnikai vállalatának a vezérigazgatója szerepelt a címlapon: egy nagy cikkben számolt be a saját prosztatadaganatáról, s hogy milyen statisztikai elemzések mentén döntött úgy, hogy a sugárkezelést választja. A saját esetemre vonatkoztatva én is elvégeztem számos statisztikai elemzést több amerikai klinika nyilvánosan publikált adatsorait felhasználva, s esetemben is hajszálnyival a sugárterápia látszott előnyösebbnek. Igaz, megvolt az a hátránya, hogy egy műtét után szükség esetén még mindig lehet sugárkezelést alkalmazni, viszont a besugárzás után már nem lehet műteni – a mérleg másik serpenyőjében azonban ott volt az is, hogy a sugárkezelés kevesebb mellékhatással fenyegetett, ami számomra nagyon fontos volt. Amikor döntésre jutottam, az amerikai vállalat titkárságán keresztül megkerestem az akkor már visszavonult egykori cégvezért, aki telefonon megerősítette, hogy ma is így döntene. Végül az egyik hazai uroló- gus szaktekintélyt is felkerestem – igaz akkor már csak azért, hogy megerősödjenek az érveim.

Azt gondolják, hogy túlbonyolítom a dolgokat és sok embernek nincs módja ennyire körbejárni a lehetőségeket? Nem értek egyet! Ha azt el is fogadom, hogy az önálló matematikai elemzés és a külföldi szakirodalom felkutatása képzettséget is igényel, s hogy nem mindenki számíthat egy főorvos testvér háttértámogatására, mint én, azt nem fogadom el, ha valaki csak sodródik az árral. Mindenkinek lehetősége van arra, hogy a lehetséges kezelésekről megkérdezze több szakember véleményét akár az állami ellátásban, akár egy-egy magán konzultáción (nézzünk szét a háztartásban: hány sokkal feleslegesebb dologra költöttünk pénzt az elmúlt évtizedekben?). Amikor a munkájában egy szakmai döntést kell valakinek meghoznia vagy akár csak beszigeteltetné odahaza a házát, akkor is több szakembert megkeres, meghallgatja az érveket, ajánlatot kér, majd dönt. Miért ne kellene ugyanilyen alaposan eljárni, amikor az életünkről van szó?! Hiszen a következményeket itt is – sőt itt még sokkal inkább – nekünk kell vállalnunk.

Belevágtam tehát a sugárkezelésbe, ami igazolta a várakozásaimat. Professzionális, lelkiismeretes csapat nagy gondossággal modellezte a sugármezőt – ahogy ők mondták, a céltérfogatot –, hogy minél nagyobb dózis érje a daganatot, s minél kisebb a környező szöveteket. Nemcsak nálam figyeltek nagyon, amennyire beleláttam a folyamatba, minden páciensnél érezhető volt a gondosság. Két hónap leforgása alatt kaptam meg a teljes előirányzott sugárdózist: se rövid, se hosszú távon – hiszen ennek már 7 éve – a világon semmilyen mellékhatás nem jelentkezett! A kezelések után a PSA szintem 0,5 és 1,5 között hullámzott, majd 2008 nyarán beállt 1,0 értékre és évekig nem mozdult.

Lehet, hogy csak kicsi eltérés, a hosszú mozdulatlan időszak után mégis nyugtalanított, amikor 2013 decemberében 1,17 lett a PSA értéke, fél évvel később 1,3, egy hónapra rá 1,4, majd nemsokára 2 fölé ment. Nem tudtam függetleníteni magam a statisztikáktól, s ilyen megközelítésben a 2-es érték az 1-hez képest 100 százalékos megugrást jelentett, ezért minél hamarabb utána akartam járni annak, hogy van-e miért aggódnom. Magánúton elvégeztettem egy kezdeti stádiumban lévő genetikai tesztet, ami egyszer negatív, egyszer pozitív eredményt adott, de jelezték is, hogy még nem teljesen megbízható. A PET CT semmilyen elváltozást nem mutatott sehol, ám mivel tudom, hogy minden képalkotó vizsgálatnak van korlátja, ennél is nagyobb bizonyosságot akartam. A sugárterápiás orvosom azt mondta, hogy az egyik németországi klinikán dolgoznak egy még be nem vezetett PET CT kontrasztanyaggal, ami 40 százalékkal érzékenyebb, mint a rutinszerűen alkalmazott módszer – csakhogy azt még a német állampolgároknak sem fizeti a társadalombiztosítójuk, ezért kizárólag magánfinanszírozásban érhető el. Az ember az élete során az egészségügyre költött pénz kilencven százalé- kát az élete utolsó tíz évben költi el – tudatosan készültem arra, hogy idősebb koromban ne múljon anyagiakon az ellátásom, így ki tudtam utazni a német klinikára és elvégeztettem a vizsgálatot. Ott sem találtak semmi gyanúsat.

Egy hazai szakemberrel folytatott konzultáció nyugtatott meg, aki azzal érvelt: hét év eltelte után már egy kis mozgás a PSA szintben nem feltétlenül kóros. A tavaly szeptemberi 2,3-as érték idén februárban lement 2,0-ra, tehát nem folytatódott a növekvő tendencia. Meg azután nem is idegesítheti ezen magát folyamatosan az ember.

Senkinek nem beszéltem a betegségről: egyedül a fiam tudja, a testvérem is csak azért, mert orvos, így kikértem az ő tanácsát is, és segített néhány helyen. A barátnőmet sem avattam be.

Korábban is sokszor utaztam belföldön és külföldön is, nem kötöttem az orrára, hogy most nem tárgyalni, hanem vizsgálatra vagy kezelésre megyek idehaza vagy épp külföldre valahová. Nem mondom, hogy nem ijedtem meg akkor, amikor rossz hírt kaptam, de a betegséget nem drámaként fogom fel, hanem egynek a sok más megoldandó feladat között.

Ha netán kiújulna a daganat, tudom hogy akkor is sok gyógyszeres lehetőség van, ám – fenntartva a jogot, hogy ez a nézetem az adott élethelyzetben változhat – miután nekem gyakorlatilag mellékhatások nélkül sikerült meggyógyulnom a prosztatarákból, nem szívesen engednék a jelenlegi életminőségemből. Napirendemnek 73 éves korom mellett is a heti kétszer-háromszor egy óra intenzív úszás éppúgy a része, mint a szenior versenysport vagy a kiegyensúlyozott magánélet.

PHHU/ONCS/0917/0001