Bárcsak mindenkinél ennyi panasszal járna a daganat!

Megosztás e-mailben
Letöltés
Nyomtatás

Életemben nem voltam még igazán beteg, eszem ágában sem volt orvoshoz menni, ha nem muszáj. Prosztataszűrésre se mentem volna: ki szereti mutogatni magát, amikor a világon semmi baja sincs? A feleségem hiába is küldött volna, hiszen mit vizsgáltassak, ha semmire sincs panaszom? Amikor a faluban a háziorvos megszervezett egy férfiszűrést, a barátom eljött hozzám: ő győzött meg, hogy ha már hívták, ő biztosan elmegy, ugyan tartsak már vele. Neki végül nem mondtam nemet. Voltunk vagy ötvenen. Nála mindent rendben találtak, engem viszont visszarendeltek a megyeszékhelyre a kórházba. Szövettani mintát vettek, ami két hét múlva beigazolta a gyanút: ráksejtek vannak a prosz - tatámban.

Megijedtem-e? Nem. Nem vagyok ijedős. Meg egyébként is: ha ennyi panasszal jár egy daganat, mint nekem, akkor nincs is mit félni ettől. Korábban azt gondoltam, hogy egy rosszindulatú daganat a világvége, de az enyém közel sem az volt. A feleségem persze nem vette ilyen könnyedén a hírt, hiszen bárhogy is próbáltam elütni a dolgot, a rák nem játék, sok embert veszítettünk már el miatta.

Nekem nem tanácsoltak se műtétet, se sugárkezelést. Azt mondta az orvos: ha elfogadom a gyógyszert, amit ad, sokáig nem lesz még gondom a prosztatámmal. Nem volt mit vacillálni ezen: beszedtem a tablettákat, s nekem ugyanúgy nem volt semmi gondom azután sem, mint ahogyan előtte. Hogy milyen gyógyszert kaptam? Nézzék el nekem: fogalmam sincs. Az öregemberek más bajaira szedett pirulák, így a vérnyomásra szedett gyógyszerem nevét se tudnám megmondani. Viszont nincs is jelentősége, hiszen nem nekem kell felírni, nem igaz? Elég, ha az nem keveri össze, aki fizetést kap érte, hogy tudja.

Hét vagy nyolc évig szedtem a gyógyszert, utána injekcióra váltott az orvos, kezdetben háromhavonta kellett mennem, most már hathavonta járok hozzá: vérképet kell csináltatnom, a doktor megvizsgál, majd beadja az injekciót. Hát nekem ettől az újabb szertől is épp annyi mellékhatásom jelentkezett, mint a korábbitól. De mondhatom azt is, hogy háromszor annyi, mert az is nulla. Évekkel ezelőtt mondtam a doktornak, hogy most már abba is hagyhatnánk a szurkálást, nincs nekem semmi bajom. De végül mégiscsak hallgattam az orvosra, s eljárok az injekciókért, ennyit megér a nyugalom. A gyógyszerszedéssel egyszer adódott problémám, de annak se a prosztatához volt köze: valamelyik tablettára azt mondta a doktor, hogy azt délben szedjem be. No ezzel vitatkoztam: miért pont délben? Én ebéd előtt szeretem meginni a kis pohár pálinkámat, már csak az étvágy miatt is.

Amikor beleestem a kórságba, az ilyen daganatos ügyekben jártas szomszédasszony, aki sok beteget pártfogolt már, próbált segíteni: adott nekem búzacsírát, hogy valakinél megmaradt, mert nem tudta enni, szedjem be, hátha segít. Hát én nagyon megértem azt a valakit! Olyan bűn rossz íze volt, hogy én se tudtam enni belőle. De nekem nem is volt ilyesmire szükségem, a doktorom időben elkapta a bajomat. Akinek meg nem kapták el időben, annak az elvesztegetett időt szerintem a csodafüvek sem tudják visszaadni.

Elvileg tíz éve vagyok prosztatarákos beteg. De a gyakorlatban ezt én mind a mai napig csak onnan tudom, hogy rajta volt a leletemen, ezért kontrollra, meg injekcióra járok, de panaszt nekem még semmi sem okozott. Betöltöttem a 82. évemet, most újíttattam meg a jogosítványom. 1959 óta vezetek, hivatásos sofőr voltam, balesetet sosem okoztam. Messze már nem indulok el, de idehaza és a környéken elintézem az autóval a dolgom, a lányom, a 24 és 26 éves fiú unokáim meg hazajárnak Pestről, odáig nem kell utaznom. A 17 éves Toyotám egyébként olyan állapotban van, hogy újként is elmenne, vigyázok rá – meg magamra is. A kocsimat vizsgáztatás előtt a szerelő, engem meg az orvosom néz át. Prosztatarák ide vagy oda, egyelőre mindkettőnknek meg van hosszabbítva a műszakija.

PHHU/ONCS/0917/0001