Eszközöket kapok a küzdelemhez

Megosztás e-mailben
Letöltés
Nyomtatás

Az unokám mentette meg az életem. 2004-ben, amikor a lányom kisbabát várt, elkísértem a terhesség miatt szükséges egyik laborvizsgálatra, s ha már ott voltunk a laboratóriumban, én is kértem egy vérvizsgálatot. 59 éves voltam akkor, s bár semmilyen panaszról nem tudtam beszámolni, gondoltam, hogy nem árt, ha megnézetem a PSA tumormarkert is. 42 felett volt az értéke. Hogy megbizonyosodjak arról, nem tévedett a vizsgálat, egy másik laborban kértem egy kontrollt, ami alátámasztotta, hogy kiugróan magas a PSA értékem. Azonnal kivizsgálás kezdődött: további vérvizsgálat, ultrahang, majd biopszia, amely egyértelművé tette a rosszindulatú daga - nat jelenlétét.

Sokkos állapotba kerültem, hirtelen azt sem tudtam, mihez fogjak. Beszéltem egy ismerőssel, akinek hasonló problémája volt, s meggyógyult belőle: az ő példája lebegett a szemem előtt. Még nem jött el a világvége, csak neki kell indulnom, s megtalálnom a legjobb megoldást. Többféle javaslatot kaptam a kezelésekre, gyakorlatilag minden orvos azt a módszert preferálta, amelyben ő maga a leginkább járatos volt: a sebész operációt javasolt, az urológus hormongyógyszert, a sugárterapeuta besugarazást. Végül a besugárzást választottam, mert ezt a kezelést nemcsak egyetlen szakorvos ajánlotta, hanem a több szakterületet összefogó daganatterápiás munkacsoport is arra a konklúzióra jutott, hogy esetemben ez lehet a leghatékonyabb. 35 sugárkezelés következett. Egy későbbi bélgyulladást ugyan összefüggésbe hoztak a sugárkezelés távoli mellékhatásával, ám igazából a terápia ide - jén nekem nem jelentkezett semmilyen negatív tapasztalatom. A sugárkezelések hatására a PSA szintje a tizedére esett vissza.

Nem tartott sokáig a csökkenő tendencia, néhány hónap elteltével ismét növekedni kezdett a PSA értéke. Hiába szedtem hormongyógyszert, azzal nem sikerült megállítani a folyamat előrehaladását. Radikális beavatkozást javasoltak: orchiectomia vált szükségessé, azaz mindkét herének a sebészi eltávolítása annak érdekében, hogy visszafogjuk a daganat fejlődését segíteni képes hormonok termelődését. Megtörtént a beavatkozás, Belgrádban elvégezték a műtétet. Nem mondtam eddig, mert történetem szempontjából nem volt jelentősége, hogy én a Vajdaságban éltem, így az orvosi beavatkozások is Szerbiában történtek. A folytatásban viszont fontos lesz a helyszín, illetve a helyszínváltozás.

Sajnos esetemben a herék eltávolítása sem hozott tartós sikert, ezért kemoterápiát írtak elő. Három kezelést vettem fel, ám azokkal sem tudták lejjebb húzni a PSA értékem, így nem kaptam több infúziót. S ekkor következett be az a fejlemény, amely még jobban megviselt, mint annak idején a rákos diagnózis. Az orvos azt mondta: nincs több gyógyszer, amit adhatna, vagy más kezelés, amit felajánlhatna. Azzal küldött haza, hogy ha panaszom vagy fájdalmam lesz, jelentkezzem, s próbálnak tüneti kezeléssel segíteni...

Nem nyugodtam bele abba, hogy nincs mit tenni: ekkor, 2010-ben utaztam Magyarországra és kértem urológustól és onkológustól segítséget. Rögtön megnyugtattak: nem adjuk olyan könnyen fel, nem ürült még ki az eszköztár, amivel küzdhetünk a daganat ellen – ami ráadásul eddigre már a csontokban is megjelent. Az onkológus doktornőnek elmondtam, hogy ekkorra már amit csak hirdetnek, mindent megvásároltam és kipróbáltam a tápszerektől a gombákig, de amint az eredményeim mutatták, nem sok sikerrel. Az onkológus határozott hangon kijelentette: hagyjak fel a kósza ötleteken és szájhagyományon alapuló vásárlásokkal, ne szedjek mindent össze-vissza. Bízzak benne, s ő ami ma bizonyított hatékonysággal bír a prosztatatumorok kezelésében, mindent meg fog nekem adni, majd őszintén meg fogja mondani azt is, ha tényleg kimerült az orvosi kelléktár. Megegyeztünk.

Éveken át különféle hormonkezelések váltották egymást, majd nemrég ismét kemoterápia vált szükségessé. Az első öt kezelésnél semmilyen mellékhatást nem éreztem, a hatodikat követően egy hónapig hasmenésem volt (viszont véres széklet miatt ebben az időszakban történt béltisztítással előkészített vastagbéltükrözés is, két polipot levettek, tehát a hasmenés a belek megbolygatásának a következménye is lehetett). A hetedik kezelés földhöz vágott: tíz napig feküdtem utána. Bizakodom viszont, hiszen a terápia hatásosnak tűnik: amikor elkezdtük, a PSA értékem 520(!) volt, az ötödik kemoterápia után 128-ig ment le, remélem a tendencia folytatódni fog.

Az elmúlt tizenegy év alatt sokszor kaptam rémisztő híreket, de ma már immunisabb vagyok ezekre. A prosztatadaganat mellett ugyanis időközben túléltem egy vérmérgezést, egy trombózist, egy szívizomgyulladást is: az orvosoktól eszközöket kaptam hozzá, így felépültem valamennyi betegségből. Ha sorstársakkal beszélek, mindig azt javaslom: ne fogadják el azt, hogy nincs megoldás. Elektromérnökként dolgoztam, a munkámban is mindig meg kellett találnunk a meghibásodásokat elhárító megoldásokat. Ezt a vezérelvet követem az egészségem érdekében is. Az ember sosem tehetetlen! Nekem már mondták azt, hogy nincs tovább, ennek pedig már 5 éve. Kétségtelen, hogy nehezebb az életem, mint korábban, de nem élhetetlen: szépen élünk a feleségemmel, sokszor találkozunk a lá- nyommal, a vejemmel, tanúja vagyok hogyan cseperedik az immár iskoláskorú unokám. Mindig az adott szituációhoz kell alkalmazkodni, s ha egyszer netán végleg rosszabbra fordulna a helyzet, akkor sem lesz bűntudatom, hiszen elmondhatom: ami rajtam múlt és múlik, mindent megtettem és megteszek magamért és ezzel a családomért.

PHHU/ONCS/0917/0001